Design: Typo Print Stúdió

A huszárság létrejötte és szervezete

(Báti BERKÓ ISTVÁN százados A magyar Huszárság Története című, Liptsey Kálmán Könyvkiadóhivatala, Budapest VIII. József utca 3. szám, által 1918-ban kiadott műve)

Körülbelül ötezer évvel ezelőtt az ember rájött, hogy a vándorló életmódjához szükséges eszközök szállítására és a vadászatban is kiválóan társa lehet a ló, ezért háziasította.

Később a végtelen pusztákat lovaik hátán hódították meg a nomád népcsoportok, köztük az ősmagyarok, akiknek hátrafele nyilazó, lovas harci technikájától egész Európa rettegett. A harcmodor és a sikerek számos legendát szültek, amelyekből az utókor pontosabb képet kaphatott a használt eszközökről és felszerelésekről is. A 18. században a magyar huszárság létrejöttével ismét nagyobb hangsúly helyeződött a lovas hagyományra. Napjainkban a Hortobágy, a csikósok, felszerelésük és különféle mutatványaik tipikus magyar jelképeknek számítanak.

A magyar hadi történelemben mindenkor nagy szerepet játszó könnyű lovasságot huszár elnevezés alatt már Hunyadi Mátyás korában megtaláljuk. A huszár név eredete egész határozottsággal nincs megállapítva. Némelyek szerint a 20 jobbágytelek után kiállítandó lovas katonát nevezték volna így, mások a latin cursor szóból akarják levezetni, amely szó gyorsan mozgót, futót jelent.

A huszár szó mindenesetre eredeti magyar elnevezés, melyet az idegen hadseregek is átvettek. A törökkel vívott évszázados küzdelmekben megkezdődött lovas magyar vitézek voltak ősei a világhírre emelkedett magyar huszárságnak. A végeken és a határterületeken minden várban vagy erődben voltak kisebb-nagyobb huszárcsapatok, melyek a dúló török hordák ellen kitűnő szolgálatokat tettek. Ezeknek a huszároknak nem volt egységes szervezete, hanem inkább önkéntes, vagy jobban mondva, szabad csapat jellegűek voltak. Az európai nagy harctereken is megfordultak a vitéz magyar huszárok.

A 30 éves háború első éveiben a magyar rónákról származó könnyű lovas csapatok jelennek meg a harctéren, melyeket a lovasságban akkor igen szűkölködő császári hadseregben örömmel üdvözölt segítség gyanánt fogadtak. A magyar könnyű lovasok eleinte ekkor sem alkottak ezredeket, hanem egy parancsnok alatt, kit kapitánynak neveztek, kisebb-nagyobb csoportokba voltak egyesítve és csak, mint pl. 500 huszár N. N. alatt neveztettek. Egy ilyen huszárcsapat a háború tartamára, legtöbbször azonban csak rövid időre - 2-3 hónapra - vállalt szolgálatot, azután feloszlott. Általában Fahne-kat képeztek, ami a mai fogalmak szerint századot jelentett. Minden ilyen századnak megvolt a maga külön zászlója. 1630-tól a császári seregben megnövekedett a huszárcsapatok száma. Most már ezredeket képeztek, melyek 5-10 compagnie-ba osztott 500-1000 lovasból állottak. Legtöbb huszárezred létezett 1636-ban, vagyis 19.

A reguláris huszárok. A legelső állandó, reguláris huszárezredek 1688-ban létesültek, midőn I. Lipót császár és király gróf Czobor Ádám ezredesnek megbízást adott 2000 magyar lovas toborzására, kikből 2 reguláris huszárezred szerveztetett. Ezen ezredek egyike a Nádasdy gróf tábornagy nevét viselő jelenlegi császári és királyi 9. huszárezred, mely tehát ma a hadsereg legrégibb huszárezrede. A másik 1721-ben feloszlott. 1696-ban mihályi Deák Pál ezredes egy új huszárezredet állított fel, a mai 8. számút. Miután a huszárezredek könnyed, mozgékony harcmodorukkal a harctéren igen jól beváltak, számukat 1702-ben öttel szaporították. Az akkori huszárezrednek 5 eskadron-ja volt, minden eskadronban 2-2 compagnie-val. A compagnie 1 kapitányból, 1 hadnagyból, 1 kornétből (megfelel a mai zászlósnak), 1 őrmesterből, 1 szállásmesterből (megfelel a mai manipuláns őrmesternek), 1 írnokból, 1 felcserből, 1-2 trombitásból, 2-3 káplárból, három szakaszba osztott 80-90 huszárból, 1 nyergesből és egy kovácsból állott. Harchoz 2-2 compagnie egy eskadront alakított, melyet a két kapitány közül az idősebbik vezényelt. Az ezredparancsnok törzséhez tartoztak: az alezredes, a főstrázsamester (megfelel a mai őrnagynak), a szállásmester (megfelel a mai ezred gazdászati tisztnek), a hadbíró, az ezredkáplán, az ezredtitkár (megfelel a mai ezred segédtisztnek), a kocsimester és az élelmező mester. Ezredtrombitás helyett ezred-üstdobos volt. Az üstdobok arannyal vagy ezüsttel hímzett színes takaróval díszítve az üstdobos előtt a ló mindkét oldalán függtek. A századoknál trombitások voltak. Külön ezred-zászló nem létezett, hanem minden compagnie-nak külön kis fecskefarkalakú zászlója volt. A huszárok aszerint, amint a törökkel, vagy más, reguláris ellenséggel kellett harcolni, előbbivel szemben három, utóbbival szemben kétsoros arcvonalba alakultak. Öltözetük fekete vagy barna prémből való és ezredenként különféle színű, leffentyűvel díszített kalpag, vörös, zöld, kék, vagy barna, magyaros szabású, gazdagon zsinórozott, prémmel bélelt és a bal vállra akasztva viselt mente, ugyanolyan színű, dús zsinórzatú dolmány és legtöbbnyire kék magyar nadrág volt. Köpeny helyett fehér színű körköpenyt, a Radmantel-t viselték, mely a huszároknál, mint hagyományos öltönydarab igen sokáig - 1850-ig - használatban maradt. A csizma eleinte sárga, később fekete volt. Úgy a tisztek, mint a legénység szolgálati Jelvény gyanánt fekete-sárga színű gyapjúövet viseltek. A tisztek és altisztek jellegzetes megkülönböztető jelvénye a bot volt és pedig a tiszté fényezett fából, az őrmesteré nádból, a kápláré mogyorófából. A katonai méltóságnak ezen utóbb említett klenódiumai voltak a hivatott eszközök ama bizonyos olvasatlan huszonötöknek kiszolgáltatására is. A tarsolyt egy szíjon a mellen át a jobb vállra akasztva viselték; fedelére az ezredtulajdonos monogramja volt hímezve. A fegyverzet bőrhüvelyes görbe kardból, karabélyból és pisztolyból állott. A lovak magyar nyereggel voltak nyergelve. Az ezredek abban az időben nem voltak számozva, hanem az ezredtulajdonos nevével jelöltettek. Például: erdődi gróf Pálffy János huszárezrede. (A mai 9. huszárezred).

Huszárok a XVIII. század első felében. A 18. század elején, miután az akkor létező 8 huszárezrednek létszámon tartása sok nehézségbe ütközött, három ezredet feloszlattak és legénységét a fennmaradó 5 ezredre szétosztották. Magyarország ezen időben élte a hősregés szép kurucidőket. Császári regimentek számára – a szóban forgó huszárezredek pedig ilyenek voltak - Magyarországon regrutákat toborozni ekkor kissé nehezen ment. 1708-ban a császári seregben ismét állítottak fel 2 új huszárezredet; ezek azonban nem a szokásos 1000, hanem csak 680 lovasból állottak. 1714-ben a rastatti béke után, valamint 1721-ben is két-két huszárezred ismét feloszlatván a lengyel örökösödési háború elején - 1733-ban - megint 3 huszárezrede volt III. Károly király seregének. Ez a három ezred képezte egy részét annak az állandó katonaságnak, melynek a császári sereg erősbítése végett leendő fenntartását a pozsonyi országgyűlés 1715-ben elhatározta. A lengyel örökösödési háború alatt a huszárokat 6 új ezreddel szaporították. Ezen új ezredek közül származnak a mai cs. és kir. 4. és 6. huszárezredek. 1739-ben egy ezred feloszolván az osztrák örökösödési háború elején - 1740-ben - 8 huszárezred állott rendelkezésre. Az ezredekben a létszám gyakran változott. 1714-ben egy ezredben csak 600 lovas volt, az 1716-1718-iki török háborúk idején már 800. 1720-ban az ezred ismét 590 lovasra szállíttatott le. 1727-ben megint az eredeti nagy létszámra, 1000 lovasra, emelték. A német birodalom területén alkalmazott huszárezredeink még ennél is nagyobbak voltak 4-500 lovassal. Az 1737-1739-iki török háborúk után a huszár compagnie-k létszáma 80 lovasban állapíttatott meg.

A huszárok Mária Terézia idejében. Az osztrák örökösödési háború alatt - 1740-1748. - a reguláris huszárezredek száma 11-re emeltetett. Ekkor keletkeztek a jelenlegi 2. és 10. ezredek. A háború befejeztével egy ezred (2.) feloszlott. A katonai határőrvidék - Horvát-Szlavónországok - ujjászervezése folytán 1746-ban és 1759-ben, 2-2 új határőr huszárezred szerveztetett. Ezen ezredek azonban sokban különböztek a reguláris huszároktól, így állomány tekintetében is. A reguláris huszárezred 5 eskadronból állott, a határőr csak 2-3-ból. A hétéves háború elején - 1756. - újabb két huszárezred alakult, melyek egyike a jelenlegi 1. huszárezred. A háború vége felé - 1762-ben - létesült a székely határőr huszárezred, mely egy évszázad múlva, 1850-ben, sorhadi huszárezreddé alakult át, és mint cs. és kir. 11. huszárezred ma is fennáll. A hétéves háború befejeztével, 1763-ban, a hadseregnek 12 reguláris és 5 határőr, vagyis összesen 17 huszárezrede volt. Mária Terézia háborúiban a huszárezredek általában a régi szervezet szerint 5 eskadronba, vagyis 10 kompagnieba osztott 1000 lovasból állottak. Ezen létszámot minden ezrednél emelte még három, úgynevezett kisegítő század, melyeket a háború tartamára legtöbbnyire egyes magyar főurak saját költségükön állítottak fel. Így gróf Szécheny a Nádasdy (jelenleg 9.), gróf Teleki Ádám és gróf Esterházy Miklós az Esterházy (1775-be feloszlott), gróf Teleki Samu a Festetics (jelenleg 3.), gróf Kálnoky Antal pedig az ő nevét viselő (jelenlegi 2.) huszárezred számára állítottak fel kisegítő századokat. 1763-ban a huszárezredek létszáma 610 emberre és 361 lóra apasztatott. Egy compagnienál átlag csak 60 ember és 36 ló maradt. Tíz év múlva azonban nagy létszámemelés következett be és az ezrednek újra 1000 lovasa volt 6, két-két compagnieból álló eskadronba osztva. Ezt a létszámot háború esetén emelte egy 224 lovasból álló pótszázad, mely a harctéri veszteségek pótlására volt hivatva. Az egyes rendfokozatokban is Következtek be ekkor változások. A cornet (megfelel a mai zászlós-nak) rendfokozatot eltörülték és az összes cornetekből alhadnagyok, a hadnagyokból pedig „főhadnagyok” lettek. Mint új rendfokozat létesült a capitain-lieutenant. A capitain-lieutenant egy olyan compagnienak volt a parancsnoka, melynek valóságos parancsnoka, vagyis inkább tulajdonosa, az akkori szokás szerint az ezredes, az alezredes, vagy az őrnagy volt. A többi compagniek fölött a kapitányok („Rittmeisterek”) parancsnokoltak. A compagnie „szállásmester-éből „számvivő”, a felcser-ből alsebész lett. Az ezreden belül a zászlók száma kevesbíttetett. Eddig minden compagnienak meg volt a saját külön zászlója, ezentúl csak minden eskadronnál, vagyis 2-2 compagnienál, maradt egy zászló, mely zöldszínű selyemből készült, egyik oldalán a magyar-cseh királyi címer, a másikon az uralkodó monogramja díszlett. Az akkori idők huszárjának ruházatára és felszerelésére vonatkozólag az 1751-ben kiadott szabályzat következőleg intézkedett: A kalpag 10 zoll magas. A mentének megfelelő hosszúnak és kényelmesen begombolhatónak kell lenni, a dolmány testhez álló és csak olyan hosszú hogy alsó széle a deréköv alatt 1 zollnyira kilátsszék. Husz gomb van rajta, melyekből 2 hátul, 18 pedig három függélyes sorba osztva elől van felvarrva. A dolmányra 300 rőf zsinór kell. A kesztyűk és a szíjazat fehérre festett bőrből készültek. A tölténytáskában 22 tölténynek kell lenni. A kard pengéje 32 zoll hosszú, 1 ½ zoll széles, vége felé görbülő és hegyes; a markolaton vörös bőr markolatszíj, mely a kardnak a kézcsuklón való megerősítésére szolgál. A tarsolyra és a sabrakra az ezredtulajdonos címere helyett az uralkodó monogramja került. A huszárezredek különböző színű egyenruhákat viseltek. Egy 1757-ben kibocsátott rendelet szerint, ezentúl valamennyi huszárezrednek egyforma színű – sötétkék – uniformist kellett volna kapnia és az egyik ezredet a másiktól csak a kalpag leffentyűjének, a dolmány hajtókájának és az övnek színe különböztette volna meg. Ezen rendelkezés azonban nem lépett életbe. A hétéves háború befejeztével 1763. – a huszárezred létszáma 730 emberre szállíttatott le. 1768-ban elrendelték, hogy minden egyes reguláris huszárezred 7 eskadronból álljon. Ezért 2 ezredet feloszlattak és eskadronjaikat a megmaradó 10 ezredre osztották szét. Egy évre rá minden ezred még egy eskadront állított fel. Az eskadron többé nem oszlott két compagniera, hanem úgy harcászati, mint adminisztratív szempontból egy egységet alkotott, melynek, épen úgy, mint ma, egy kapitány volt a parancsnoka. Létszáma, mely 1769-ig 118 emberben volt megállapítva, 192 emberre emeltetett. Minden eskadronnál, vagyis századnál, a parancsnokon kívül, mint harcoló, volt még egy másodkapitány, 2 főhadnagy, 2 hadnagy, 2 őrmester, 8 káplár, 2 vice-káplár és 180 közhuszár. Az eskadron 2 Flügel-t alkotott, mindenikben 2-2 szakasz, ezekben ismét 2-2 káplárság. Az ezred 8 eskadronja 4 osztályba alakult, melyek „alezredesi” (jelenlegi 1. és 2. eskadron), „ezredesi” (jelenlegi 3. és 4. eskadron), 1. őrnagyi (jelenlegi 5. és 6. eskadron) és 2. őrnagyi (7. és 8. eskadron) osztályoknak neveztettek. Az eskadronokat ismét aszerint nevezték, hogy melyik osztályba tartoztak; például a jelenlegi 2. eskadron alezredesi 2., a 3. eskadron ezredesi 1., a 6. eskadron 1. őrnagyi 2., a 7. eskadron 2. őrnagyi 1. stb. eskadron volt. Az osztályoknak az illető törzstisztek voltak a parancsnokai, kivéve az ezredesi (2.) osztályt, melyet a legidősebb kapitány vezényelt. Háborúban az ezred még egy osztályt állított fel, a „3. őrnagyit”, azonkívül egy pótszázadot. Az ezred hadilétszáma összesen 2248 lovast számlált. A zászlók számát osztályonként egyre szállították le. A huszároknál ezentúl nem volt ezred-üstdobos, hanem ezredtrombitás. A lovak egészségének fenntartása céljából pedig minden osztálynál rendszeresítettek egy főgyógykovácsot. Ugyanezen időre esik a huszároknál a hadapródi intézmény bevezetése. Minden ezred vehetett fel jó családból származó, iskolázott fiukat, akik sajátjukból szerezték be öltözetüket és felszerelésüket, ezért nevezték őket „privát”, vagy ex propriis kadétoknak. Ezek a kadétok, vagyis hadapródok, az ezrednél körülbelül azt a szerepet töltötték be, mint ma az egy évi önkéntesek, azzal a különbséggel, hogy a hadapródok valamennyien tényleges tisztekké lettek. Abban az időben különben sem volt még meg a tartalékos tisztek intézménye. Mint már említettük, a huszárok ruházatát 1757-ben egységesíteni akarták. 1765-ben újabb rendelkezés adatott ki, melynek értelmében az egyes ezredek sötétkék, világoskék, tengerzöld, papagáj zöld vagy sötétvörös mentét, dolmányt, nadrágot és csákót viseltek volna és ezen színeken belül 2-2 ezredet csakis a gombok sárga vagy fehér színe különböztette volna meg egymástól. A csákó leffentyűjének, a zsinórzatnak, a magyaros derékövnek, tarsolynak, sabraknak és a dolmány kis hajtókáinak színe, valamint a szíjazat, a kard díszítése és a lószerszám formája az ezredtulajdonos tetszésére lett volna bízva. Ezen intézkedést sem vitték teljességgel keresztül, hanem 1767-ben oda módosult, hogy az egyes ezredek számára a mente és a dolmány szinét illetőleg úgynevezett főszínek határoztattak meg és pedig sötétkék, világoskék, sötétzöld és papagáj zöld. A kék főszínekhez ugyanolyan színű, a zöldekhez buzérvörös nadrág volt viselendő. A zsinórzat, tarsoly, sabrak és a gombok ezredenként megkülönböztető színeit nem az ezredtulajdonos, hanem az udvari hadi tanács határozta meg. Az eddig viselt kalpag helyett csákót rendszeresítettek felfelé álló feketesárga tollbokrétával, nagy gyapjú csákórózsával és a vállhoz erősítendő hosszú zsinórral, az úgynevezett Anhängschnur-ral, mint amilyent pl. a német huszárok ma is viselnek. Eredetileg minden huszárezrednek egyformán fekete színű csákót kellett volna kapnia, azonban ez akként módosult, hogy csak 4 reguláris és 4 horvát határőr huszárezred kapott fekete csákót, a többiek vöröset, zöldet, szürkét vagy égszínkéket. A csákó felső része a riszteknél és az őrmestereknél kettős, a káplároknál egy egyes széles arany csákópaszománnyal, a többi legénységnél pedig zsinórral volt körülvéve. A tisztek és őrmesterek mentéje fekete rókaprémmel, a többieké fekete bárányprémmel volt szegélyezve és bélelve, rajta a dolmány hajtókájával egyenlő színű mentekötő. 1770-ben valamennyi huszárezred számára a ma is viselt sárgafekete zsinórzatot rendszeresítették. Menetelés alatt – a nadrág kímélése céljából – egy, a nadrág fölé húzandó halinaszövetű úgynevezett rajthuzlit használtak. Nyakravaló helyett a huszárok fekete cérnából szőtt rojtos magyar nyakkendőt kaptak. A tisztek magyaros deréköve sárga selyemből, az altiszteké teveszőrből, a legénységé gyapjúból készült. A kardbojt új formát nyert és a tiszteknél fekete bőrszalagra erősített arany, az altiszteknél pedig sárga rojtokból volt összeállítva. A legénység vörös bőr markolatszíja megmaradt. A legénység szolgálaton kívül és a laktanyában vagy kvártélyon való viselésre régi ruhadarabokból készített könnyű sapkát kapott. A köpeny megóvása céljából barna szőrmés borjúbőrből készült úgynevezett köpenyzsákot rendszeresítettek, mely a nyereg hátsó részére volt felerősítve. A nyereg alatt fehér lópokrócot használtak. Az egész nyerget letakarta az úgynevezett sabrak, vagyis nyeregtakaró, mely skarlátvörös színű, a rendfokozatnak megfelelő széles és pedig tiszteknél arany, legénységnél sárga paszománnyal szegélyezett posztóból készült, két hátsó sarkában az uralkodó monogramjával. A fejkantárt a ló homlokán keresztbefutó szíjból álló úgynevezett homlokkereszt egészítette ki. A felszereléshez tartozott még a lócövek, a lónak a szabad táborban való megkötésére, a főzőedény és evőcsésze, ásó, csákány, a friss takarmány levágására szolgáló kasza, takarmánykötél, abrakos tarisznya, a bádogkulacs, a fegyverzetnek a szabad táborban való megóvására minden szakasz számára egy úgynevezett fegyverköpeny, továbbá minden század számára 31 sátor, melyeket kocsin szállítottak; a kápolna-sátor, a táborhely kitűzésére szolgáló, vörössel szegélyezett és az ezredet megjelölő fehér zászlók stb. stb. A csapat zászlója az eddigi fecskefarkalakú helyett négyszögletű lett. A fehér ezredzászló egyik oldalán az Isten-anya képével, a másikon a kétfejű sassal volt diszitve; az osztályok zászlói sárgák voltak mindkét oldalukon a császári sassal. A huszárság az eddig használt bőrhüvelyes kard helyett acélhüvelyes görbe kardot kapott, melynek pengéjébe a császári sas volt bevésve. 1770-ben rövid karabély jött használatba, melyet díszelgéseknél a mai hordmódhoz hasonlóan a háton keresztbe fektetve viseltek, máskülönben a bal vállról a jobb csípő felé viselt széles fehér szijjra akasztva csőtorkolatával lefelé a jobb comb mellett lógott. 1769-ben az ezredek elnevezésében változás állott be. Amint tudjuk, az ezredet eddig csakis az ezredtulajdonos nevével jelölték meg. Most az összes lovasezredek, vagyis tekintet nélkül arra, hogy karabélyosok, vértesek, dragonyosok, chevauxlegersek vagy huszárok voltak, az ezredtulajdonosok rangja szerint sorszámot, vagyis inkább rangszámot kaptak és az ezredtulajdonos nevén kívül ezen rangszám is az ezred megjelölésére szolgált. 1773-ban a huszárezredeknél a 2. őrnagyi osztályok feloszlottak és így egy ezredben csak 6 eskadron maradt. Két év múlva a 2. őrnagyi osztályok újból szervezetvén, e célra két ezredet fel kellett oszlatni és osztályonként a megmaradó 8 ezredre elosztani.

A huszárok szervezete a francia háborúkban. Mint már említettük, a huszárezred a 18. századvégi szervezet szerint háború esetén 5 osztályból állott. Az 5. osztályok az első francia háború (1792-1797.) után béke idejére is fennmaradtak és akként használtattak fel, hogy 1798-ban két új huszárezredet alakítottak belőlük a mai 5. és 7. számút. Ugyanezen évben megszűnt az összes lovasezredeknek csapatnemre való tekintet nélküli számozása, hanem minden csapatnem saját kebelében 1-től kezdődőleg ezredenként számoztatott. A székely határőr huszárok ezredét mint 11. számú huszárezredet a reguláris huszárezredek után sorolták. Egy, még 1794-ben szabad csapatként toborzott lovas csapat mint horvát-szlavon határőr huszárezred a 12. számot kapta, azonban csak rövid életű volt, mert 1801-ben feloszlatták. Helyébe még ugyanazon évben állítottak fel egy másik huszárezredet, a mai 12. számút, mely a jász-kun kerületből származó magyar nemesi felkelés részeiből alakult és ezredtulajdonosa a mindenkori nádor lett. A ruházatban és felszerelésben is állott be némi változás. A sötétkék és sötétzöld dolmányos ezredek mentéje szürke prémet kapott, a világoskékeké és papagáj zöldeké fekete maradt. A törzstisztek mentéjének és dolmányainak ujjára, aszerint, amint az illető ezrednek fehér vagy sárga gombja volt, arany illetőleg ezüst paszomány került. A tiszti mente zsinórzata láncszövésű lett. Csákójukra a tisztek az eddigi fekete rohamszíj helyébe aranyozott láncot kaptak, a nadrágra pedig keskeny arany paszományt és sujtást. A rajthuzli, mely eddig fehér volt, szürke színű lett, két oldalán végig nagy, lapos sárgaréz gombokkal. A köpenygallér 15 cm, széles lett és nagy hidegben felhajtva a csákó tetejéig ért. A tiszti tarsolyok arany és ezüst hímzésekkel akként díszíttettek, hogy bármely ezred egyenruhájához egyformán illők legyenek. A tisztek a sárga teveszőrből készült magyaros derékövön kívül, amely arany és fekete selyemből összeállított, elöl lelógó masszív gombokkal is elláttatott, szolgálati jelvény gyanánt aranyozott sárgaréz tölténytáskát kaptak, melyet széles fekete fénymázas szíjon a bal válltól a jobb csípő felé viseltek. Ez az első formája lovastisztjeink ma is szolgálati jelvény gyanánt viselt úgynevezett cartouche-ának. A tiszti kardbojt fekete bőrszalagjára 2 vékony arany sáv került. A tisztek a legénységhez hasonló barna szőrmés köpenyzsákot kaptak. A legénység eddigi bádogkulacsai helyébe facsutorák kerültek. A tiszti lószerszám, különösen a fejkantár, gazdag rézveretű díszt kapott. Ezen festői, pompateljes huszártiszti lószerszámra emlékeztet a magyar nemesi testőrség mai lószerelvénye. A nyereg hátsó részéről lelógó nyeregtáskák helyébe két kis málhabőrönd került, melyek a nyereg előrészén a pisztolytartó fölé erősíttettek, tehát oda, ahol ma is fel vannak csatolva. Rendszeresített még a patkótáska a tartalékpatkó és a patkószegek elvitelére. Az eddigi egyrétű vastag lópokróc helyett fehér köpenyszövetből készült lótakaró jött használatba, mely hat rétbe hajtva került a nyereg alá. A vörös nyeregtakaróra, más szóval sabrakra, mely, mint tudjuk, az egész nyerget letakarta a ló farának elejéig ért, a nyereg fölé egy fekete báránybőrből készült, úgynevezett nyeregbunda jött, mely széles vörös posztósávval volt beszegve. Hasonló nyeregbundát és sabrakot láthattunk ma a díszbe öltözött lovas rendőrök lovain. A nyereg hátsó részeihez volt csatolva a farmatring. A huszárok új lőfegyvert kaptak, az 1798. évi mintájú rövid, úgynevezett huszárkarabélyt, melynek töltővesszője a tölténytáska szíján, a mellen viseltetett és egyben a pisztoly megtöltésére is szolgált. 1802-ben a huszárszázadok legénységi létszámát felemelték és így minden században 12 káplár, 6 vice-káplár, 156 lovasított és 35 nem lovasított huszár volt. A tisztek, kik személyük kiszolgálására eddig sajátjukból tartottak inast, tisztiszolgát, az akkori elnevezés szerint privatdiener-t kaptak. A létszámemelés folytán egy ezred békelétszáma 1816 embert és 1488 lovat tett ki. Háború esetén a nem lovasított közhuszárok is lovat kaptak és szintén a század harcoló állományához tartoztak. A pótszázad létszáma 186 ember és 177 ló volt. Az 1805. évi háború után a huszárezredeknél ismét több személyi újítás állott be. Minden osztály külön osztálytrombitást kapott, a századoknál pedig csak egy trombitás maradt. Minden ezrednél rendszeresíttetett egy fegyverkovács, kinek a sarkantyús mesterséghez is kellett értenie. A századoknál a vicekáplári rendfokozat megszűnt. A másodkapitányok, az alantos tisztek és az ezred segédtiszt kincstári szolgálati, úgynevezett sarzsi lovakat kaptak. Kincstári ló ugyanis ez ideig csak a legénységnek járt. A század új szervezetet kapott és négy szakaszra oszlott, mely szervezetet a mai napig megtartotta. Békeállománya csökkentetett, a tisztek és altisztek a régi számban megmaradtak és csak a közhuszárok számát apasztották le 164-re, a lovakét pedig 149-re. A közhuszárok közül háború esetén minden század 8-8-at a pótszázad megalakítására átadott és így a század hadi létszáma tulajdonképpen kisebb volt, mint a békelétszám. Az egész ezred, beleértve a pótszázadot is, hadi létszámon 1481 embert és 1414 lovat számlált. A ruházatban is történtek változások. 1802-ben elrendelték, hogy minden huszárezred világoskék mentét, dolmányt és nadrágot viseljen és csak a különböző csákószínek különböztették volna meg az egyes ezredeket. Ezen változást azonban nem vitték keresztül és a huszárok régi egyenruhájukat, lényegtelen apróbb változtatások mellett, megtartották. A tiszteknek megengedtetett, hogy télen báránybőrrel bélelt, zsinórozott, úgynevezett spencer-t vagyis rövid mentét viseljenek, továbbá hasonló színű, a mai tiszti fekete sapkához hasonló alakú könnyű tábori sapkát, azonban csakis a belső, kaszárnyai szolgálatban vagy szolgálaton kívül. A csákó fekete és sárga lefelé álló tollakból összeillesztett bokrétája a legénységnél akként állítatott össze, hogy a fekete tollak a bokréta felső, a sárgák az alsó részét képezték. A törzstisztek csizmája arany, illetőleg ezüst, a főtiszteké fekete paszománnyal volt szegélyezve. Később 1837-ben a főtisztek is arany, illetőleg ezüst csizmapaszományt kaptak. A tarsoly minden ezrednél egyformán buzérvörös színű posztóból készült, közepén az uralkodó aranyhímzésű monogramjával. A tiszti és altiszti kardbojtok a maihoz hasonlóak lettek. A kardkötő, melyet a dolmány felett kellett viselni, vörös bőrből készült és a törzstiszteknél arany hímzéssel volt díszítve. A tisztek magyaros selyem derékövére elöl lelógó két kis arany bojt került. A tisztek sárga kesztyűt viseltek, az altisztek fehéret. Az ezredzászlók a régiek maradtak. Az osztályok zászlóinak mindkét oldalát ezen túl a császári-királyi kis címer díszítette, a zászló alsó sarkára pedig az ezred száma hímeztetett. A lovak fejkantárjának homlokkeresztjét képező két szíj keresztezési pontjára díszítésül és a nehéz lovasságtól való megkülönböztetés végett sárgaréz rózsa került. 1807-ben megengedték, hogy minden huszárezred zenekart tartson, mely csupa szürke lovon vonult ki. A huszároknak régente voltak ugyan már az ezredtulajdonosok költségén fenntartott lovas zenekaraik, azonban ezek még 1754-ben eltörültettek. Az ezredzenekarok különben a lovasságnál 1867-ig állottak fenn. Az 1813-1815. évi hadjáratok alatt a 11. számú székely határőr huszárezred kivételével minden huszárezrednél 2 úgynevezett Veliten-Division, vagyis kisegítő osztály alakult. Ezen kisegítő osztályok, mintegy a magyar nemesi insurrectio helyett, önként jelentkezőkből és egyes főurak hazafias áldozatkészségből létesültek. 1816-ban a hadi állomány az azelőtti létszámra, vagyis századonként 180 lovasított közhuszárra emelkedett, minek folytán az ezred hadiállománya a 300 lovast számláló pótszázaddal együtt 2046 embert és 1975 lovat tett ki. A békeállomány a következő években többszörösen változott. 1828-ig a Magyarországról toborzott katona életfogytiglani szolgálatra volt kötelezve. Ha nagyon megöregedett és megrokkant, „obsitot”, vagyis elbocsátó levelet (Abschied) kapott. 1828-ban a magyar katonák szolgálati ideje korlátoztatván, a huszárokat 14 évi szolgálati kötelezettséggel sorozták be. 1845-ben a mai lovassági kardhoz hasonló kard rendszeresíttetett, mely már nem volt annyira görbe és vágásra, valamint szúrásra egyaránt alkalmas volt. A kard kosarát a tiszteknél áttört cifrázatok díszítették. Ezt a kardot a huszárok tényleg azonban csak az 1848-49-iki háborúk után kapták meg és a magyar szabadságharcot a régi görbe, keskeny kosaras, már francia vért kóstolt huszárkardokkal harcolták végig és pedig, amint tudjuk, ragyogó dicsőséggel.

A huszárok az 1848/49-iki szabadságharcban. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcban az összes huszárezredek, az Olaszországban alkalmazott 5. és 7. ezredek, valamint a 8., 10. és 12. ezredeknek az osztrák örökös tartományokban karhatalommal visszatartott néhány százada és a 11. ezrednek a császári zászló alatt megmaradt egy osztálya kivételével a magyar zászló alatt harcoltak. Ezen hiányzó századokat és osztályokat a magyar kormány az egyes ezredeknél újakkal kipótolta és így az 5. és 7. ezredek kivételével az összes huszárezredek a honvéd seregben teljes létszámmal vívták meg függetlenségi harcukat. Ekkor még minden a régi taktika szerint ment. Az egy osztályt képező 2 század két soros arcvonalban egymáshoz zárkózva állott fel. A tisztek - a századparancsnokok a két szárnyon - az arcvonalban sorban és rendben, és nem mint ma, az arcvonal előtt, állottak. A szakaszok nem külön a két században, hanem együtt az egész osztályon belül jelöltettek: a jobbszárny században voltak a jobbszárnytól számítva az 1., 3., 5. és 7., a balszárny században viszont a balszárnytól számítva a 2., 4., 6. és 8. szakaszok. A századokban a legnagyobb emberek és lovak a szárnyakon, a kisebbek fokozatosan az osztály közepe felé voltak beosztva. Az osztály zászlótartója az osztály közepén állott, tőle jobbra és balra 1-1 tiszt, a két század belső szárnyszakaszainak parancsnokai. Az osztrák hadseregben az 1848/49-iki háborúk alatt igen érezték a huszárok hiányát. 1849. júliusban Jellasic horvát bán horvát felkelőkből egy banderiális huszárezredet szervezett, mely 13. huszárezred név alatt a császári hadsereg kötelékébe vétetett fel és próbált is harcolni az igazi huszárok ellen. Ezen talmi huszárokat 1850. végén feloszlatták és a mai 5. ulánus ezredet alakították belőlük.

A huszárok átszervezése a szabadságharc után. A szabadságharc leverése után azon huszárezredeket, melyek a magyar sereg soraiban küzdöttek, politikai okokból Ausztria területén, de magyar legénységgel átszervezték. Az ezred belső tagozása azonban megmaradt a régi: 8 század egyenként 205 lovassal. A 11. huszárezred többé nem volt székely határőr huszárezred, miután a székely határőrvidék is föloszlott, valamint a 12. ezredet sem nevezték többé Nádorhuszárok-nak, miután Magyarországnak nem volt nádora, hanem mindkettő mint rendes sorhadi huszárezred új ezredtulajdonost kapott. A majdnem száz éve viselt egyenruházat alapos változásoknak vettetett alá. A csákó tetszetősebb formát kapott és csak három szinben volt használatban: skarlátvörös, fehér, vagy fűzöld. A tisztek csákójára - díszelgések kivételével - a csákóval egyenlő színű viaszos vászon huzat került. Ez volt első formája a lovasságnál a mai napig használt komót-csákónak. A csákóról a hosszú, vállhoz erősítendő zsinórok eltűntek. A dolmányból attila lett. Színe egyes ezredeknél sötétkékben, másoknál világoskékben állapíttatott meg. A mente, attila és nadrág teljesen egyforma színű volt. A két előbbinek zsinórzata a magyar tábornoki attila zsinórozásához hasonló alakú lett. A tisztek számára a ma is viselt fekete sapkát rendszeresítették. Kardkötőjükre arany paszomány került, a szolgálati jelvényül szolgáló tölténytáska - cartouche - ezentúl ezüstözött fémből készült és arany paszománnyal borított vörös szíjon viselték. A kerek köpeny helyébe a maihoz hasonló alakú, fehér színű huszárköpeny lépett. A pisztolyt a legénységtől elvették, azonban 1852-ben ismét visszaadták úgy, hogy ezentúl a közhuszárnak kardja, karabélya és 1 pisztolya, az altisztnek pedig kardja és 2 pisztolya volt. Később, 1857-ben , a közhuszárnak pisztolya ismét elvétetett és lőfegyverül csak karabélyt viseltek, az altisztek pedig 1 pisztolyt. Mindkettő új mintájú, vontcsövű, gyutacsos (kapszlis) fegyver volt. 1851-től az osztályokat többé nem mint alezredesi, ezredesi, 1. vagy 2. őrnagyi osztályt jelölték, hanem azok az ezreden belül 1-4-ig folyó számokat kaptak. Az ezredesi osztályt, mint tudjuk, eddig a legidősebb kapitány vezényelte. Ezentúl ezen osztály is külön törzstisztet kapott parancsnokul. A századok alezredesi 1., ezredesi 1., 1. őrnagyi 2. stb. elnevezése szintén megszűnt és 1-8-ig számoztattak. Éppen úgy a szakaszokat sem jelölték az egész osztályon belül, hanem minden században külön 1-4-ig és pedig a még mindig együtt, kétsoros széles alakzatban felálló osztályban a szárnyaktól kezdve az osztály közepe felé. A tiszti rendfokozatokban is történt változás. Az eddigi másodkapitányok vagy Second-Rittmeisterek 2. osztályú kapitányok lettek; az alhadnagyokat két csoportba osztották mint: 1. és 2. osztályú alhadnagyok-at. Hadapródul csak 16. évet betöltött iskolázott ifjak voltak felvehetők és pedig felvételi vizsga alapján. A lovasságnak abban az időben szabály szerint azon országon kívül kellett állomásoznia, mint ahonnan kiegészítését kapta; így valamennyi huszárezred Magyarországon kívül állomásozott. Akkor néhány nagyobb helyőrség kivételével még nem voltak lovas kaszárnyák, hanem a lovasság legtöbbnyire mezővárosokban és falvakban századonként, sőt szakaszonként volt beszállásolva. Azt a környéket, illetve azon helységek összességét, melyekben az ezred feküdt, Regiments-Nummero-nak hívták. Ezen elhelyezési mód még sokáig fennállott és csak a legutóbbi évtizedekben épültek kaszárnyák a lovasság részére, melyekben igen gyakran az egész ezred együtt van elhelyezve. 1854-ben a létszámot újból szabályozták. Minden századnál 1 első- és 1 másodosztályú kapitány, 2 főhadnagy, 2 alhadnagy, 2 őrmester, 4 szakaszvezető, 8 káplár, 1 trombitás, 180 lovasított és 18 nem lovasított huszár volt. A szakaszvezetői rendfokozatot ezen évben rendszeresítették. 1852-től, mikor a legénység szolgálati kötelezettsége 8 évre szállíttatott le, minden huszárezrednél a szabadságolt legénység nyilvántartására, a tartalékosoknak mozgósítás esetén leendő behívása, felszerelése és az ezredhez való útba indítása végett egy úgynevezett Depotszázad-ot állítottak fel, mely azon kiegészítő kerületben volt elhelyezve, ahonnan az ezred a legénységet kapta. Ezen Depotszázad-ból alakult mozgósítás esetén a pótszázad.

Átszervezés az 1859. évi háború után. Az 1859-iki háború tapasztalatai alapján a lovasságot újjászervezték. A huszároknál minden ezredben csak 6 század maradt, melyek kettesével egy-egy osztályt képeztek. Háború esetén az egyik század pótszázadul visszamaradt és az ezred csak 5 századdal vonult az ellenség elé. Külön pótkeret nem volt. A kiképzésbe is mélyreható reformokat hoztak, melyek különösen a 10. huszárezred akkori parancsnokának, báró Edelsheim Gyulay ezredesnek voltak köszönhetőek, aki a könnyű mozgásra és a minden akadályon való keresztüllovaglásra nagy súlyt helyezve, ezrede kiképzésével nagy eredményeket ért el. Érdekes megemlíteni, hogy addig a lovasság csak lépésben menetelt. Edelsheim hozta be a lépésben és ügetésben felváltva való masírozást, miáltal tikkasztó hőségben is sokkal nagyobb távolságokat lehetett megtenni. A hadsereg lovassága eddig nehéz és könnyű lovasságra oszlott; előbbihez tartoztak a vértesek és dragonyosok, utóbbihoz a huszárok és ulánusok. Az 1859-ben toborzott önkéntes huszár osztályokból és részben a régi huszárezredek feloszlatott 4. osztályaiból egy még könnyebb lovas csapatnem, „az önkéntes huszárezredek” alakíttattak. Az ulánusoknál szintén alakult akkor egy ilyen „önkéntes” ezred. Az „önkéntes” lovasságnak kis osztagokban a felderítő és biztosító szolgálat ellátása és a magasabb parancsnokságoknál a törzslovasi szolgálat végzése volt a hivatása. Kiegészítésük önkéntes toborzás útján történt; a toborzott legénység tartalék szolgálatra nem volt kötelezve. Az önkéntes huszárezred nagyobb volt, mint a sorhadi, amennyiben 8 százada volt. Egy század békeállománya 97 ember és 80 ló, hadi állománya 206 ember és 182 ló volt. Mint új rendfokozatot rendszeresítették náluk a járőrvezető-t. Ruházatra nézve is különböztek a sorhadiaktól. Csákó helyett széles, felfelé álló tollal díszített astrachan-kucsmát, nyakukon rojtos fekete magyar nyakkendőt viseltek; köpenyük barna posztóból készült. Az egyik ezrednek sötétkék mentéje, attilája és nadrágja, a másiknak világoskék mentéje, attilája és buzérvörös nadrágja volt. 1860-ban a két önkéntes huszárezred 13., illetve 14. önkéntes huszárezred helyett az 1., illetve 2. önkéntes huszárezred  elnevezést kapta; 1862-ben azonban újból a sorhadbeli huszárezredekhez soroltattak és a 13., illetve 14. számot visszakapták. Állományuk is (6 század) ugyanaz lett, mint a sorhadiaké. 1863-ban az összes huszárezredek csákó helyett kucsmát kaptak, ezredenként különböző színű leffentyűvel. A tiszt kucsmáját sastoll, a legénységét kakastoll díszítette. Az önkéntes huszárok barna köpenye az összes huszárezredek számára rendszeresíttetett. A rojtos magyar nyakkendőt azonban továbbra is csak a 13. és 14. huszárezredek viselték. A tarsolyt és a magyaros derékövet eltörölték. A kard ezentúl nem az attila fölött, hanem alatta volt felcsatolandó. Az összes legénység karabély helyett vontcsövű pisztolyt kapott. A facsutorákat bádoggal borított üvegkulacsokkal helyettesítették. A díszes vörös nyeregtakaró, - az úgynevezett sabrak – még 1860-ban eltörültetett és csak a fekete báránybőr nyeregbunda maradt meg, mely szélesebb alakot kapott. A nyereg alatt kilenc rétbe hajtott fehér gyapjú lótakaró volt. A századok létszámát – tekintet nélkül arra, hogy sorhadbeliek, vagy önkéntesek - béke idejére 161 emberben és 141 lóban, háború esetére 170 emberben és 149 lóban állapították meg.

Az 1868. évi átszervezés. Az 1866. évi háború után az egész hadsereg átszerveztetett. A huszárok 1868-ban felvett szervezete nagy részben az lett, ami a mai. Az ezred a törzsből, 2 osztályba osztott 6 századból, azonkívül a pótkeretből, - az úgynevezett cader-ből - állt, melyből háború esetén a pótszázad alakult. A pótkeret állandóan azon kiegészítő kerületben volt elhelyezve, ahonnan az ezred az újoncokat kapta. Az ezredzenekarokat beszüntették. A tábori század békelétszáma 136 ember 118 ló, a pótkereté 23 ember és 4 ló volt. Egy év múlva a századok létszáma 171 emberre és 155 lóra emeltetett. Az ezredparancsnok hatásköre szabályoztatott. Az ezrednek többé nem volt külön hadbírája és káplánja sem. A 2. osztályú kapitányi fokozat eltörültetett; az 1. és 2. osztályú alhadnagyok valamennyien „hadnagyok” lettek. A hadapródi intézmény újjászerveztetvén, az ezred többé nem vehetett fel hadapródokat, miután azok kiképzésére külön nevelő és képző intézetek létesültek. A hadapródok helyett minden századnál egy „hadapród tiszthelyettes”-t rendszeresítettek. A legénység szolgálati kötelezettsége az 1867. évi véderőtörvény életbeléptetésével tökéletesen megváltozott. A régi „öreg huszárok”, kik, miként említettük is régente életfogytiglan katonáskodtak, sőt midőn a 14, majd a 8 évi szolgálati kötelezettség hozatott be, nagyrészt továbbra is a katonaságnál maradtak és egy-két „kapitulációt” még önként tovább szolgáltak, immár eltűntek. Az új törvény értelmében már csak 3 évig kellett ténylegesen szolgálni. Az újoncok kiválasztására a törvény akként intézkedett, hogy a huszárokhoz csakis magyarul beszélő legénységet lehet sorozni. Újításként lépett életbe az egyévi önkéntesi szolgálat kedvezménye, melyet a huszároknál csak saját költségen lehetett és lehet ma is teljesíteni. A ruházat is megváltozott. A kucsmáról elvették a tollat, valamennyi ezred egyforma buzérvörös nadrágot és tábori sapkát kapott. Az ezredek felénél sötétkék, másik felénél világoskék mente és attila maradt és ezen ruhadarabokra a mai zsinórzat került. Az attilát azonban csak a tisztek viselték, a legénységnek sötétkék zubbonya volt sötét, illetve világoskék hajtókával. 1891-ben a legénység visszakapta az attilát. Fegyverzetül a Werndl-féle hátul töltő karabély és hátultöltő pisztoly rendszeresíttetett, mely utóbbinak helyébe 1871-ben a hatlövetű forgópisztoly lépett. A lószerszámot és a nyeregfelszerelést egyszerűsítették és az alakjában a legutóbbi időkig megmaradt. 1873-ban a huszárezredek száma kettővel szaporodott: a 15. és 16-al. Előbbi addig dragonyos, az utóbbi ulánusezred volt. Ugyanezen évben kucsma helyett megint csákó jött használatba és pedig sötétkék, világoskék, fehér, hamuszürke, vagy buzérvörös színben. 1880-ban a II. osztályú századosi fokozatot újból rendszeresítették. 1881-ben minden ezrednél egy 28 emberből és ugyanannyi lóból álló önálló utász szakasz állítatott fel, mely egyszerűbb műszaki munkálatok végzésére, vasutak kisebb hidak és utak stb. felrobbantására van hivatva. Az utász szakasz tulajdonképpen már 1868-tól megvolt, azonban addig az ezred 6. századának 4. szakaszát képezte. Háború esetén minden ezrednek, éppen úgy mint ma, magasabb parancsnokságok számára törzslovasságot, erődített helyeken és fontosabb helyőrségekben végzendő szolgálatra pedig 1 tartalék századot, azonkívül parancsok és jelentések gyors továbbítására egy távírójárőrt kellet felállítani. 1886-ban a hadapród-tiszthelyettesek száma ezredenként egyre szállíttatott le. 1891-ben a huszárok Mannlicher-rendszerű ismétlő karabélyt kaptak. 1894-ben az egykor már létezett, de közben felhagyott járőrvezetői rendfokozatot újból rendszeresítették. Minden századnál van négy. Az egyenruhán és felszerelésen apróbb, lényegtelen változások fordultak elő, nagyjában azonban a huszárok ruházata és felszerelése megmaradt a legutóbbi időkig. 1908-tól kezdve néhány ezrednél géppuskás-osztagok alakultak, melyek 4 géppuskával voltak felszerelve. Elértünk a világháború korszakához. Huszárcsapataink szervezetében és felszerelésében a harctéri tapasztalatok számos, mélyreható reformot követeltek. A huszároknak a világháborúban való szereplését ismertetni nem célunk. Ezt kimerítően, hézagtalanul összefoglalni csak akkor lehet majd, amikor ismét béke lesz a világon.

Az egyes rendfokozatok a huszároknál. Az ezredben a legelső ember eredetileg az ezredtulajdonos volt, aki nem úgy, mint ma, csak mint egy tiszteleti állás betöltője szerepelt, hanem az ezrednek, mely az ő nevét viselte, ura és valóságos parancsolója volt. Ő volt felelős annak harcképességéért és teljes állományáért. Az anyagi ügyekben ő gazdálkodott és a megtakarítások is az övé maradtak. A tiszteket ő nevezte ki vagy léptette elő, szóval az ezrednek valóságos korlátlan ura, gazdája és birtokosa volt. Ezen állapot a 18. század első feléig tartott. A ius gladii et aggratiandi-t 1868-ig gyakorolta. Eleinte ő határozta meg az ezred egyenruháját, fegyverzetét és III. Károly király idejéig még a gyakorlati szabályzatot is ő írta elő. Ő adott a tiszteknek és a legénységnek nősülési engedélyt, amiért az illetőktől valami ajándék járt neki. Az ezred tagjainak eleinte korlátlan kiméretű szabadságokat engedélyezhetett; mivel azonban e téren sok volt a visszaélés és különösen a törzstisztek néha hónapokig sem vonultak be ezredükhöz, ezen jog a 18. század elején az ezredtulajdonostól elvétetett. Ha egy tiszt örökösök, avagy végrendelet nélkül halt meg, hagyatékát az ezredtulajdonos kapta. Ha voltak örökösök vagy volt végrendelet, akkor az ezredtulajdonosnak csak egy ló, vagy pedig 100 arany járt az örökségből. 1777-től az ezred egyik tisztje mint adjutáns az ezredtulajdonoshoz volt állandóan beosztva. Idők folyamán az ezredtulajdonos jogai és kiváltságai mindjobban és jobban megszoíttattak. A már említett megszorításokon kívül az egyenruha meghatározása 1767-ben az udvari haditanácsra szállott vissza és az ezredtulajdonos csak az ezred-zenekar öltözetét határozhatta meg, de ezen joga is csak 1822-ig tartott. Az ezred illetékeivel való gazdálkodás már III. Károly idejében elvonatott tőle és az ezred hadikincstárral szemben elszámolásra lett kötelezve. A tisztek előléptetésének joga, bár 1766 óta a törzstiszteket már az udvari haditanács nevezte ki, még nagyon sokáig 1867-ig, az ezredtulajdonos kezében maradt. Ez igazságtalanságoknak lett s kutforrása és a korlátlan protekció folytán igen sokszor teljesen zsenge korú és minden katonai ismeret nélkül való gyermekek tisztekké neveztettek ki csak azért, mert az ezredtulajdonos rokonuk vagy családjuknak jó barátja volt. Nem voltak ritkák a 18-20 éves kapitányok sem, sőt mint különös példát megemlíthetjük, hogy Windischgrätz Alfréd herceg, a magyaroknak 1848/49-ben olyan nagy ellensége, már 17 éves korában kapitány és századparancsnok volt az egyik lovasezredben. 1867 óta az összes tiszteket az uralkodó nevezi ki és lépteti elő. 1769-ben a tisztek számára házassági óvadék iratván elő, a nősülési engedélyek megadásának jogától és az ezért járó ajándékoktól is elesett az ezredtulajdonos. A tisztikarnak különben is csak egyharmada lehetett nős. 1867-től az ezredtulajdonosság már csak kizárólagos tiszteletbeli állás, mely sem anyagi előnyökkel nem jár, sem egyéb, a szolgálattal összefüggő rendelkezési jogai nincsenek. Nem egyéb puszta hagyománynál. Az olyan ezredeknél, melyeknek ezredtulajdonosa az uralkodói ház, vagy valamely idegen dinasztia tagja volt, az ezredtulajdonosi jogok gyakorlása végett úgynevezett „másodtulajdonos” neveztetett ki. Az ezredes, vagyis az ezredparancsnok, csak akkor lett külön személy, midőn az ezredtulajdonos már nem személyesen vezette ezredét, bár az ezredesi fizetést továbbra is húzta. Eleinte másodezredesnek hívták és csak alezredesi fizetése volt. 1755-től külön ezredparancsnoki fizetés van. Az ezred kiképzésére, belső szolgálatára és gazdálkodására vonatkozó felelősség az ő kezébe szállt át és az ezrednek minden szolgálati teendőjét ő irányítja. Jogait és kötelességeit illetőleg mindenkor fel volt ruházva fegyelmi fenyítő hatalommal és a jogokból és kötelességekből, melyek azelőtt az ezredtulajdonost illették – az anyagi haszonnal járók kivételével – igen sok ő reá szállott át. Az alezredes kezdetben mint az ezredes helyettese szerepelt. Teendői közé tartozott az ezred és a századok pénztárainak ellenőrzése; az ezredbíróság, továbbá az ezred felszerelése, fegyverzete és ellátása fölötti felügyelet. Éppen úgy, mint az ezred többi törzstisztje, vagyis maga az ezredes és az őrnagyok is, 1805-ig tulajdonosa volt az egyik századnak, a mi anyagi előnyökkel járt, melyekről alább, a kapitányi állás ismertetésénél emlékezünk meg. Midőn a huszároknál a századok osztályokba vonattak össze, az első osztálynak (1. és 2. század) az alezredes lett a parancsnoka. Jelenleg a törzstiszti állások bármelyikének betöltésénél teljesen mellékes, hogy az illető törzstiszt alezredesi vagy őrnagyi rendfokozatban van-e. Az őrnagy volt a régi időkben az ezred egyik legfontosabb személyisége, miután ő volt az ezredben a fő végrehajtó közeg és az ezredesi rendeletek teljesítésének ellenőrzője. Minden gyakorlatot, kiképzést, őrszolgálatot és belső szolgálatot ő vezetett. A tábort ő tűzte ki és ellenőrizte ott a rendet és fegyelmet. A markotányosok mértékeit és áruit ő vizsgálta meg, valamint beszállásolásoknál az emberek és lovak kvártélyait is. Szóval, nagy méretekben az ezrednél azt a szerepet töltötte be, amit a századnál az őrmester, ezért eleinte „főstrázsamester” (Obristwachtmeister) volt a neve. 1757 óta őrnagy (Major). Miként az alezredes, az osztályok szervezése alkalmával az őrnagy is az egyik osztály parancsnoka lett és pedig a 3-iké, melyet őrnagyi osztály-nak neveztek. Midőn az ezredben az osztályok száma 4-re, illetve átmenetileg 5-re emeltetett, ezen osztályok is őrnagy parancsnokot kaptak és 2., illetőleg 3. őrnagyi osztálynak neveztettek. A kapitány - éppen úgy, mint ma - egy századnak volt a feje. Századánál körülbelül azt a szerepet töltötte és tölti be, mint az ezredes az ezrednél. A kapitányi rang a fizetésen kívül eleinte egyéb mellékjövedelmekkel is járt. Így a századnak járó zsolddal és egyéb illetékekkel ő gazdálkodott, a megtakarítások pedig őt illették. A legénységnek ajándék ellenében - rendszerint egy ezüst kanál – ő adott nősülési engedélyt. Ezen utóbbi jog nemsokára az ezredesre szállott át. A századparancsnokság sokáig mint valami tulajdonjog szerepelt és innen származik az a jelenleg is fennálló – immár csak formai - szokás, hogy az ezredparancsnok a századosnak a század parancsnokságát napiparancsilag adományozza. Miként említettük, egy-egy század tulajdonjoga az ezredparancsnokot és a többi törzstisztet illette, kik a saját fizetésük mellett az illető század után a kapitányi fizetést is húzták és századjukat maguk vezényelték. A hétéves háború idejében ilyen századot egy capitainlieutenant vezetett, ki azonban eleinte csak hadnagyi fizetést kapott. Midőn a huszároknál 1769-ben elrendelték, hogy minden eskadronnak meglegyen a maga kapitánya, a capitainlieutenantok másodkapitányokká lettek és a századparancsnok-kapitányok parancsnoksága alá nyertek beosztást, hol - éppen úgy, mint a legutóbbi időkig is – századtiszti szolgálatot láttak el. A főhadnagy és a hadnagy szolgálati állása mindig ugyanaz volt, mint jelenleg. A 18. század első felében, midőn egy századnál csak egy kapitány, egy hadnagy és egy cornet volt, a század gyakorlatait a hadnagy vezette. A főhadnagyi rendfokozat csak 1769-ben lett általánosan bevezetve; a hadnagyot azóta alhadnagy-nak nevezték. Az alhadnagyok 1852-től 1867-ig két csoportba: 1. és 2. osztályú alhadnagyok voltak osztva. 1867 óta nincsenek alhadnagyok, hanem csak egyszerűen hadnagyok. A zászlósi rendfokozat eredeti alakja a kornét volt, aki a század legfiatalabb tisztjeként szerepelt. Ő volt a század zászlótartója és a zászlóért életével volt felelős. Háborúban a felderítő és a hadiköveti szolgálatot, valamint a többi különös kiküldetést a kornét látta el. A halálra ítélt huszárok számára az ezred 2 kornétjának kellett kegyelmet kérnie. A kornét látogatta meg a betegeket és ő vezette a legénységet a reggeli és esti imához, ünnepnapokon pedig istentisztelethez. A kornéti rendfokozat 1759-ben felhagyatott. 1867-ben mint hasonló rang rendszeresíttetett a „hadapród tiszthelyettes” állása, mely 1908-ban „zászlós”-ra változott át. A hadapród tiszthelyettesek, illetőleg a zászlósok, a századoknál alantos tiszti szolgálatra alkalmaztattak, illetőleg alkalmaztatnak ma is. Az eddig említett tiszti rangokon kívül nem harcoló szolgálatra még mások is voltak és vannak beosztva a huszárezredeknél. Az ezred törzséhez tartozott régente a szállásmester (Quartiermeister), kit 1767 óta csapatszámvivőnek neveznek. Régente ő volt az ezred legidősebb hadnagya; ő vezette az ezred számadásait és irodai ügymenetét, egyben ő volt a fizetőmester is. A számvivők 1857-től 1860-ig átmenetileg katonai hivatalnokok voltak. 1860-ig az ezred egyenruháját viselték, kivéve a szolgálati jelvényt. 1857-ig háromszögű kalapjuk volt, 1860-tól 1869-ig huszárcsákót hordtak. A hadbíró eleinte mint ezredtitkár is szerepelt és az ezred levelezését, valamint az ezred történetének szerkesztését is ő látta el. Később kizárólag a fegyelmi ügyek előadója lett. Meghatározott tiszti rendfokozat nem volt a hadbíró számára, azonban a címzetes főhadnagyi vagy címzetes századosi rendfokozat adományozható volt neki. Külön hadbíró egyenruha nem volt, hanem a hadbíró az ezred egyenruháját viselte. 1868-tól a huszárezredeknek nincs külön hadbírájuk. Az ezredlelkész, általánosan ismert néven Regimentspater vagy Regimentskáplán az egész ezred vallásos és lelki gondozását vezette. 1868-ig az ezred tagjai külön egyházközséget alkottak. A házassági, születési, keresztelési és halálozási anyakönyveket az ezredlelkész vezette, egyben a katonák gyermekeinek oktatását is végezte, mely célból egy írásban és olvasásban jártas katona segédkezett neki. Háborúban ő nyújtott lelki vigaszt a betegeknek és sebesülteknek. 1868 óta a huszárezredeknek nincs külön lelkészük. Az ezredtitkár, mint külön szolgálati állás, csak a 18. század elején szerepelt. Az ezredtitkár látta el az ezred hivatalos levelezését és szerkesztette az ezredtörténelmet. A spanyol örökösödési háború elején ezen állás megszűnt, a teendők pedig a hadbíróra szálltak át. A strázsamester-hadnagy vagyis hivatalos német nevén Wachtmeister-Lieutenant volt a mai ezredsegédtiszti állás eredeti alakja. A strázsamester-hadnagy nem volt tiszt, hanem az ezredben mint a rangban legidősebb őrmester szerepelt és mint ilyen 1752-ig botbüntetésben is részesíthető volt; általában Adjutant-nak nevezték. Legelső sorban a főstrázsamesterhez, mint az ezred legfőbb végrehajtó közegéhez volt rendelve és az ezred levelezésének egyrészét az ezredparancsnok nevében ő intézte. Ő szerkesztette az ezred állományáról szóló táblázatokat is. Az ezred levelezésének nagyobb részét, mint tudjuk, eleinte az ezredtitkár, később a hadbíró látta el. 1802-től az egész levelezés az adjutant kezébe ment át, ki – mint az ezred legfiatalabb hadnagya – ezentúl tiszti rangot viselt és ezredsegédtiszt-nek nevezték. Ma az ezredsegédtiszti állás igen fontos alkalmazás és idősebb főhadnagyokat sőt századosokat neveznek ki ezen szolgálatra. Az élelmező mester 1769-től élelmező tisztnek neveztetik. Ezt a szolgálatot az alantos tisztek egyike látta el. Az ezredsebész, a Regiments-Feldscher, ellenőrizte a Compagnie-Feldscher-eket. A legfiatalabb kornét után sorolt és tiszti kardbojtot viselt. 1801-től főorvos-nak, utóbbiak alorvos-nak neveztetnek. Az orvosok kezdettől fogva külön egyenruhát viseltek, a jellegzetes fekete hajtókával. A „fő-kovács” – Oberschmied- állását 1769-ben rendszeresítették. Ő volt az ezred legfőbb állatorvosa és felügyelete alatt állottak a századok gyógykovácsai. Felelős volt, hogy az ezred kocsijai és tábori kovácsműhelyei jó karban legyenek. A remondák átvételénél, valamint a szolgálatképtelenné vált lovak kiselejtezésénél közreműködött. 1857-ig altiszti (őrmesteri) rangot viselt, azóta katonai tisztviselő. Az ezredtörzs ezen tiszti, illetőleg katonai tisztviselői személyzete, mint láttuk, nagy részben ma is megvan, sőt a különleges alkalmzású tisztekkel (mozgósítási előadó, fegyvertiszt stb.) továbbá az ezred utászszakasz parancsnokával és a raktártiszttel idők folyamán ki is bővült. Az ezredtörzshöz tartoztak még különféle altiszti és legénységi egyének is és pedig: A kocsimester, aki az ezred vonatának, vagyis trénjének vezetője volt. Hatalmas szervezet volt régente az ezred trénje, amely a kocsik százaiból és a vezeték lovak nagy tömegéből állott. Fogalmat alkothatunk az ezredtrén nagyságáról, ha elgondoljuk, hogy a régi időkben a legfiatalabb hadnagyocskának is volt legalább egy kocsija és egy csomó vezeték lova; a csapat számára pedig rengeteg élelmet és málhát szállítottak. A kocsimestert ma törzsvezetőnek hívják. A foglár, vagyis profósz volt az ezred-börtön felügyelője. A régi idők szigora folytán az ezred-börtönöknek mindig volt lakója, így a profósz, sajnos mint fontos egyéniség szerepelt. Midőn az ezredbíróságok megszüntek, megszűnt a külön ezred-stokház és vele együtt a profósz állása is. Ha ma a huszár rossz fát tesz a tűzre, azt az egy-két napi egyest az őrség melletti fogdában üli le, ha pedig súlyosabb a vétsége, valamely katonai fegyintézetbe kerül. Az ezred-üstdobos, hivatalos nyelven Regiments Pauker, az ezredtrombitás elődje volt. 1769-től nincsenek a huszároknál üstdobok, így Regiments-Pauker sincs, hanem ezredtrombitás van helyette. Az ezredüstdobosnak, illetve az ezredtrombitásnak régente több nyelvet kellett beszélnie, miután az ellenséghez követ gyanánt azelőtt mindig őt küldték. 1802-ig saját lovat volt köteles tartani. Kezdettől fogva őrmesteri rangja volt. A Fourier-ok a mai számvivő altisztek és az irodákban alkalmazott altisztek elődjei voltak. 1798-ban külön – szürke – egyenruhát és tisztviselői kardot kaptak. 1855 óta Fourier nincs. A zászlótartó rangja megfelelt a mai szakaszvezetői rangnak. 1857-től őrmester volt. 1868-ban, miután a huszároknak többé nincs zászlójuk, a zászlótartó szolgálati állása is megszűnt. Az ezred-szabó, ezred-szíjgyártó és ezred-nyerges szintén altisztek voltak. A régi időkben a polgári iparágak nem lévén annyira kifejlődve, a huszárezredek kénytelenek voltak voltak maguk tartani ilyen mesterembereket, miután a ruházatot és felszerelést legtöbbnyire maguknak kellett előállítani. A későbbi időkben ezen cikkeket a kincstár már kész állapotban adta a csapatoknak, a kisebb javításokra a századok legénységéből pedig mindig akad mesterember, így külön mesteremberi altiszti állásokra e tekintetből nincs többé szükség. Az ezred-karmester szolgálatát, míg a huszárezredeknek zenekara volt, az ezredtrombitás látta el. Az ezredtörzshöz tartozó többi altisztek és egyéb legénységi állományú egyének már az újabbkori szervezés folytán rendszeresíttettek (egészségügyi segéd, kötszervivő, mészáros, hajtóhuszárok stb.). A századnál az őrmester, a káplár, a trombitás, a gyógykovács, a szíjgyártó - és természetesen a közhuszár - kezdettől fogva megvoltak. A szakaszvezetői rendfokozatot csak 1854-ben rendszeresítették. A számvivő altiszti teendőkre, mint az ezredtörzs altisztjeinél már említettük, régente a Fourier-ok szolgáltak. Irodai szolgálatra volt rendelve a századoknál az 1722-ben eltörült Musterschreiber is. A századtrombitásnál megemlítésre méltó, hogy régente, midőn a századhoz valamely új tiszt bevonult, a trombitásnak Trinkgeld volt illetékes. A trombitásnak régente szürke lova volt, mely szokás még sokáig fennmaradt. - A járőrvezető, régi nevén vicekáplár, régente is megvolt és csak időközben átmenetileg törültetett el. - A tisztiszolga régi elnevezése Fourierschütz, később Privatdiener volt. A kapitánynak a 18. század közepéig két szolga volt illetékes.

A huszárlovak. Meg kell emlékeznünk még a huszárlovakról. A régi idők huszárja maga szerezte be lovát. Midőn a huszárezredek reguláris csapatok lettek, a lovak beszerzéséről a kincstár gondoskodott. A huszároknak általában kisebb, könnyű lovaik voltak. Míg a hadsereg többi lovasságánál meg volt határozva, hogy a lovaknak milyen színűeknek kell lenni, a huszároknál mindenféle szín meg volt engedve. Az osztrák örökösödési háborúban - 1742. - a huszárló magassága 147-158 cm. volt; beszerzése 40-50 forintba került. 1768-ban már 15, később 17 aranyat fizettek érte. A huszárlovakat Magyarországból és Erdélyből szerezték be. 1781-ben a legkisebb magasság 152 cm.-ben állapíttatott meg; 1869-ben 155 cm.-re emeltetett fel. Áruk az idők folyamán emelkedett. 1860-ban már 150-170 forintot fizettek egy huszárlóért, 1870-ben pedig 200-at. A lóbeszerzést eleinte lókereskedők végezték, majd az ezred maga gondoskodott róla. A múlt század második felében szerveztettek az állandó pótlovazó bizottságok, melyek egy-egy törzstiszt vezetése alatt vásárolják a lovakat és osztják szét az ezredek között. Jelenleg minden egyes huszárezred valamely ilyen pótlovazó bizottsághoz van utalva. A huszárló magassága 158-166 cm. Ára a világháború előtt 800 korona volt. Szürke és egészen világos színű lovakat, miután ezek a terepen az ellenség szemében jobban feltűnnek, csak nagyon kivételes esetekben vásárolnak meg.

Lap tetejére